Mindig a régi pör: Ádám vagy Éva.
Kinek a balgasága volt nagyobb?
Mért nem a kígyót űzték ki a kertből
lángpallossal a szorgos angyalok?!
Ki kérdezte a tudás almafáját,
kincseit kinek szánja ontani...?
Most minden tudás préda e világon,
így lettünk végül Isten barmai.
Lapozz! Gondolj az evolúcióra!
Lejött a fáról és követ fogott,
kókuszdiót tört, aztán koponyát is,
új volt e játék, s tán csodálkozott,
hogy minden szerszám egyben harci fegyver:
hatalmat ad, erőt, kincset talán...
Már vérbe, szennybe fullad szép világunk...
Ember, maradtál volna fenn a fán!
Hallgassam hát papok szavát, vagy inkább
olvassam bölcs tudósok könyveit?
Az élet így is, úgy is gyorsan elszáll,
és sem tudás, sem tömjén nem segít.
Itt gyűlölet hajt embert ember ellen,
s ha lángra gyúl a Föld s az égi tér,
- vesztes vagy győztes? - együtt semmisül meg,
s a komédia végleg véget ér.
***
Kamarás Klára
Naiv töprengés
A szikrázó nap a szemedbe néz,
az ágy lehúz, és csábít, hogy maradj.
Szemedben álmod, édes, mint a méz.
Ilyenkor önmagadnak őse vagy,
és látod: lelked egykor tiszta volt,
a vágy fog el: valami fontosat,
valami nagyon szépet mondanál,
úgy érzed, hős vagy, és nem áldozat,
agyad kutat, de semmit sem talál.
Ahogy minden percben egy újszülött
felsír, mert fél: kietlen és hideg
világba tévedt, mint egy számüzött,
úgy minden órában történetek,
regények, festmények, zenék
születnek, hogy emlékeztessenek
Kik voltunk rég, mikor nem volt elég,
hogy jóllakjunk, pénzt gyűjtsünk és vagyont...
Talán nem késő visszamenni még.
***
neked bérleted van
szemem alagút-sötétjéhez
átkelsz hát minden kapun
ahová álmaink gyökerei folytak
s mert hosszú az út
a kiúttalanságig
futkosol magunk körül
gyűlölt megalkuvások
közt egyensúlyozva
visszakövetelsz magadnak
s bár félelmed az éggel
összefonva árad
te ott vársz belém halva
a visszahulló lelkiismeret
szavára várva
***
A férfikönny legördülése
sziklás hegyek megindulása
megremegtet, mint a
föld mélyének felszakadt
fájdalmas morajlása.
A férfi könny néma üvöltés
ritka a folyókká duzzadása
szétmorzsolt bazalt
a lélek veremben
a férfikönny
a remény halála.
***
Bodó-Csiba Gizella
Férfikönny
Százezer illatos ének
gőzei zsongnak a kőben,
pille-porok kavarognak
körben a langy levegőben.
Kába lila heverészik,
csillog a prizma-szivárvány:
sárga sugár fut a kékben,
barnában úszik a márvány.
Nagy puha fák dúdolásznak,
fű haja játszik a széllel,
fordul a Földdel a Hold is,
zümmög az űrben az éter.
***
Komjáti Viktória
Alkonyi tánc
Kamaszfüttyével fölriaszt a reggel,
darázs strázsálja a bezárt ablakot,
lepattogzik a július zománca,
ahogy egy mozdony fékje fölsikolt.
Bujkál a csend, nyújtózik a napfény,
a fák lombján a gyöngyös ragyogás
fölszárad. Gyerek-örömmé válik,
megszelídül az eresz alatti fecskecsipogás.
Állok a fényben, önfeledten
bámulom az ezüstté olvadó Dunát,
fűzfa-katedrális magányába rejtve
hallgatom a tücskök egyhangú bánatát.
***
Millei Ilona
Zebegény, július
Erdő vagyok — eltévedek magamban
Gyökér vagyok — nyakamra hurkolódom
A kéklő fulladásos alkonyatban
Vagyok s leszek de nem tudom mi módon
Hold-fűrész tép belém porom szitálja
Kiszáradt zápor elfogyok zihálva
Ki árnyaim a föld könyvébe írtam
A levelek szemét vörösre sírtam
S nem könny szememnek ezre hull a tájra
Parázsló csont vagyok s min ég: a máglya
Voltam s leszek de nem tudom mi módon
A fulladásos kéklő alkonyatban
Gyökér vagyok — nyakamra hurkolódom
Erdő vagyok — eltévedtem magamban
***
Nem szeretem, ki erősen szorít kezet,
a szemembe néz és összekarcolja törékeny tükreim,
az erősen néző szemeket,
amiktől lecsúszik meztelenségem
és gyáva húsomat remegteti
Nem szeretem, ki hajnalok hajnalán fölver ideges,
reménytelen álmaimból,
s nem hagy nekem időt, hogy felélesszem
soha sem volt végtelen szerelmeim
és bedönt jéghideg falak közé
Nem szeretem, ki tanulta, hogy szép a szép,
Lassú és hangtalan táncba hív,
Körülölel, keserű csókot ad,
És azt mondja: daloljuk hát el az életet,
És rekedt hangomat túlkiabálja
Nem szeretem, ki hosszan megállás nélkül csenget,
Belecsípeget illúzióim morzsáiba,
Felszisszen szavaimon,
Aztán elkrákogja lopott monológjait,
S rablóképével magasra nyújtózik
Nem szeretem ki bordáim közé tekintget,
Mindegyre hunyorít, mindenre ránehezül
Gúnyos tudatlansága,
Összehajtogatja a világot
És papírcsónakként süllyeszti fürdővizébe
***
Szemhéjam alól is
eltűnnek
lassan
örökre
szárnyakat növeszt
nekik
az idő
…
kihűlt
lábnyomok
fölött
sír
a szél
***
Itt most virágba
borult a cseresznyefa.
Bontja szirmát sok virág.
Ragyog és zeng az élet,
selyemszárnyat nyit az ég,
és mintha mosolyogna,
úgy énekel odafent.
Itt lent a szálló évek
csak úgy futnak, rohannak,
a remények elfogynak.
Az emlékek szépülni
látszanak, és ragyogni
a romos, szürke falak.
Itt most a cseresznyefa
árnyékában múlt képek,
dalok, szavak csillognak,
és aranyba öltöznek
a rút, fájó emlékek.
Az elhomályosult szem
nem akar már semmit sem
jobban, mint újra látni
a múltat, s emlékeket.
***
Móricz Eszter
Selyemszárnyat nyit az ég...