szerkesztő: kamarás klára
Németh Tibornak
Odalenn már nem fáj semmi,
Odalenn már nem fáj semmi…
Pogány rigmus, ősi ének,
– Táltos átkok meddig élnek –,
Máig nyújtják, diktálgatják
Semmiből jött sötét fények.
Odalenn már nem fáj semmi…
Koporsóban sincsen semmi,
Nincsen semmi,
Csak egy – élet.
Elől a pap
Ajkán mégis ige fakad:
Utak csupán véget érnek,
Túl a fényen, átkísérnek
Jégsötétben tűzremények.
S szekér megett – sír az ének.
Döngnek csizmás súlyú léptek,
Fájdalmak – oly ráérősek –,
Sorsok – olyan ismerősek –;
Nekik mindig diktálgattak
Ma bűnhődő tegnapévek.
Feketébe’ mind a népek.
S ha dallam, bár, meg-megszakad,
A diktálás – mindig marad.
Új táltosok, sívó szelek
Fújják a szót, lepnek teret,
Port s hamut fejedre szórnak,
Csillaglángokat kioltnak,
Tömjénfüstben ég a holnap,
Érdemérem, csók a holtnak,
S dervistáncokat forognak
Szakadt ruhán szakadt szívek,
Tam-tam dobok – sámánhívek.
Odalenn már nem fáj semmi,
Odalenn már nem fáj semmi…
***
Pirkadatkor, mikor még alszik a város,
Az éj a hajnal színével épp határos
Fordul feketéből kékbe majd bíborba,
lilába, aztán narancsba vész el, váltva
magát fehérbe a fény — alszik a város...
Pirkadatkor, mikor még alszik a város,
édes, könnyű a lég —, mint parfümös dámák
egyre ontják viráguk illatát a fák:
orgona, jázmin, bodza, gesztenye, a hárs;
s leng, remeg, virágait ontva az akác,
fehér-rózsaszínben a gesztenye éke,
csúcsosan integet a kékké vált égre.
Még édes, tiszta, még fél órán át hajnal,
míg alszik, hallgat a város, s semmi szaggal
nem töri meg ezt az illatorgiát a forgalom;
még az apró virágú olajfűz gallyon
is épphogy csak megébredt a sok-sok bogár…
pirkadatkor… mikor színt vált a fénysugár
***
II.
…benned csak pusztul az éj nyomtalan
és sehogy se tud túlnőni önmagán;
minden érzésed közhelyből fakad
és észre sem veszed. Hol az a vagány,
fölvágott nyelvű csaj, ki oly’ sokszor
a fél világnak is ellentmondott,
rólam már nem is beszélve. Vagy talán
nem léteztél soha; mesterkélt volna
fájdalmad s benne hazugság végzeted?
Hol van a tűz, mely kísérti léptedet
mindenhová? Elfojtottad sorba.
Tényleg komolyan hitted, hogy hozzám
így fölérhetsz s szép szavaim értheted?
Koporsód sáros sírodba dobják…
***
Sárközi László
Egy költőnőnek
A mellékalakok, mindegyre többen,
már nappal is körültolonganak.
Mért sejtenék, hogy közülük kinőttem?
Fullánk-sürűbe csal a forgatag.
Daluk egykor gyermekfejet elöntött,
betömte a szájat és a fület.
Effélével fojtogatnak e kölykök —
fakéreg, utca, rét és kerület.
Füzér, körtánc, egy kéz az arcra lebben,
legyek hálás érte? És hány napig?
El-elragad a megtörténhetetlen:
játszani csábít, s korbáccsal tanít.
Elég. A szigorú jóslat betelt ma:
ezt képzelem, no meg, hogy nincs tovább.
Indulhatok már, mint Fatia Negra,
másik honomba, hol senki se lát.
Amott a test nem éter, nem is asztrál,
a másiknak ébren, némán örül.
A réten nincs vonzóbb s vadabb az arcnál,
a tér üres a főalak körül.
***
Elözöleg megjelent, a Népszabadság
2007. Július 7. számában.
Hol voltak akkor ezek, amikor zengett az ég?
Amikor fogtuk az ásó - és nemcsak a zászló - nyelét
s beszórtuk hit kölesével a földrész parlagait,
hogy - miként ért mag a zsákba - lelkekbe peregjen a hit?
Amikor B-t csakis A-ra mondott az írástudó
és elvek szép fedezéke mögül tüzelt ki a szó,
amely sosem lehet rab attól, hogy fegyelmezett -
mikor a lét volt a tét, mondd: hol voltak akkor ezek?
***
Baranyi Ferenc
HOL VOLTAK?
Szemük mintha üvegből, szájukban műfog kattog,
utánuk úgy szólnak csak: „El, miért nem rohadtok?...”
Nem látják egymást szépnek, ahogy nem látják rútnak,
de egymásnak élnek, mint a csavargó az útnak.
Húsz éve, eggyé váltak, mint a mély, és a magas,
vén kezük, kezet lóbál, mint lámpást a lámpavas.
Nincs pénzük, és elverték az ingóságaikat,
ismernek minden árkot, kapualjat, és hidat.
Csontot rágni, és sebet nyalni, kutyák szokása,
nem is gondolnak szépre, jóra, se semmi másra.
Szól a harang, és reped, akár zsák alatt a váll,
a lopott babkonzervhez, nem jut már ezüstkanál.
Régen nem váltanak már könyvet, csókot, pillantást,
szenvedélyük elvásott, mint testről a vas-palást.
Ha egyiküket ágynak dönti a láz, vagy a kín,
a másik, félálomban dobol, fájó csontjain.
Az Úrral, nem vitáznak, s egymásba sem marnak,
fel, nem frissíti vérük, a gyógyszer, se a harmat.
De isszák az ócska bort, mint itatós a tintát,
hidló széléről nézik az ezer csillagmintát.
Nem is szólnak egymáshoz, nem kéretik magukat,
hálnának, -de ellopták már vattapaplanukat.
„Tánc reggelig!”-villogják a méregdrága bárok,
és ők egymásra dőlnek, mint a tépett plakátok.
Vasárnap tiszta ingben, két dupla mellett esznek,
egymásnak élnek, akár a lakó az eresznek.
Kávéjukat a cukor sem teszi édesebbé,
úgy hallgatnak, mintha nem szólnának soha többé.
Szemük mintha üvegből, lábukban protézis ropog,
utánuk úgy szólnak csak: „Készül már a sírotok!...”
-Ballagnak egymás mellett, utánuk kutya ugat,
csöndes eső veri, az elvásott tomporukat.
***
Móritz Mátyás
Öreg szerelmespár
Papírnak mindegy toll nyoma, mit vésnek
rá, milyen ábrát, kódot az emberek.
A fákat egykoron úgy is kivágták,
hagytak bőven teret, nőhetnek árvák,
csemeték - lesz rovás, kezet agy vezet.
Nem vadul vadul, így rend marad a rend;
a születendő gyermek hámozni fog,
ezt tanulja, műveli, míg föld forog
tengelyén. Értelmezést ad jeleknek,
sorok közé képzelve egyet-egyet,
ha azáltal a lapnak tisztább képe lesz.
Már csak ilyen ez a homo sapiens:
virágnyelven beszél, virágnyelven ír,
szemétbe szór - végez - volt és nincs papír…
***
Efraim Staub
Debreceni emlék
Olyan szeles volt az a város!,
s mindig szemembe fújta a port.
Torkom kiszáradt, s hogy nedvesítsem,
az Óbesterben szürcsöltem a bort.
A múzeumban megcsodáltam,
amit Munkácsy alkotott,
s sok csókról tudnának mesélni
ott a parkban a piros padok.
Azok a padok már elenyésztek,
és én sem csókolok sokat.
Előbb-utóbb szemétre dobnak
engem is, mint a padokat.
***
G. Ferenczy Hanna
JEGENYÉK
Jegenyék állnak a domb tetején
a házaktól eléggé messze -
úgy állnak ottan a föld peremén
mintha az égre volnának metszve
susognak éppen egymáshoz bújva
mint pletyka vének csoportba állva
hol hajlongnak sziszegve, zúgva
hol meg felnyúlnak hahotázva
csak megtudhatnám min nevetnek
szélsúgta vicc ? mezei téma ?
- hogy avartűzre rózsát vetnek ?
ti jegenyék - van az úgy néha.
***
Kobrehel Károly
Nézz rám!
(Annuskánknak)
Reám tekint szemed,
Titkokkal teli tenger,
Te, kitől származnak
A lélekig áradó vizek,
Megismerhetlek-e
Egyszer még tégedet?
Megismerhetem-e
Azt, amit vizeid
Végtelen mélyei
Előlem elrejtenek?
Te megfoghatatlan,
Meleg, tiszta sugár!
Hol van a forrásod
Te fénnyel teli ár?
Miről szól szótlanul
Meghitt tekinteted
Ha olykor rám talál?
De nézz, csak nézz reám,
Oltsad lelkem szomját,
Ontva ontsd szaporán
Messzi-más világod
Bódító italát!...
***
