Bizony úgy történt, ahogy azt nagyapám mesélte, egy tavaszi este, amikor a cserebogarak, csak úgy csapódtak a lóca mellé kitett lámpához, mintha irányt tévesztettek volna.
Arról lenne szó, hogy Bözsi – a szomszédunk leánya – férjhezmenésre adá a fejét. A nagy hírrel anyja, Terus néne állított be hozzánk, estebéd után:
- A Bözsi es megbolondult! – mondta, jónapot helyett.
- A leánya? - kérdezte eccerre Julis nagyanyám és az öreg János nagyapám.
- A, hát!
- Mit eszelt ki megint az-az eszeveszett leány, szomszédasszony? Tíz gyermeke közül ez az egyetlen, amelyik olyan, mintha zabot evett volna, szentigaz – állapította meg nagyapám.
- Férjhez menyen még a nyáron, most jelentette be az asztal mellett, az apja éppen a csirke cubákját szopogatta, s majd megfulladt a porctól, amit se elrágni, se lenyelni nem tudott ijedtibe.
- No, no – szippantott egyet nagyapám a szivarjából. - Mitől lett olyan ijedős szegény
Márton szomszéd? Valamikor nem vala az, jól emlékszem arra én es.
- Maga csak ne emlékezzen, s főleg fogja jó szorosra a száját, mert úgy-e hallgatni arany, s osztán, még csak az kellene, hogy felpiszkálja a parazsat, nézhetnénk magunkot, ha Bözsi szemet kapna.
- Miért? Legalább többet tudna… - vigyorgott az orra alatt nagyapám -, vagy tán nem teccik a vőlegény, valami bajik van a legénnyel?
- A legénnyel semmi baj, derék, becsületes, munkás, jól es néz ki, az es van, amit aprítson a tejbe, de a leány, azzal vóna egy kicsike baj, mert ezelőtt egy hónappal más után koslatott. S most ecceribe férjhez menne egy másikhoz. Ennek a mü leányunknak csak nem nő bé a feje lágya! Csak tudnám, kitől örökölte, mert biz tőlünk nem!
Frédi nézi a fűben vonuló hangyákat: milyen jó ezeknek, semmi törtetés. A legpocsékabb, ha az ember embernek születik. Ezekben működik az ösztön; évezredek óta fenntartja őket. Tudomásul veszik az erőviszonyokat, az időjárást, és tűrik az egészet, ahogy van. Az ember meg… mennyire nem változott semmi, csak az ipar. Az hozta a kényelmet.
Belepirul az itteni, és az anyja szobája közti emlék kontrasztjába.
Lizi tiszta. Lizi rendet tart.
Előtte leng egy kései hónaljhajtás a csemegeszőlő lugasból. Világoszöld, lehetne akár tavaszi. Minek hajt ez ilyen késő nyáron? Minek ilyen későn?
Minek megyek ki hajnalonta? Minek megyek ki a kertbe, az após szőlőjébe? Megöregedtem. Mikor összekerültünk, az após ilyenformán volt az évekkel, mint ma én. Mint én most. Közelebb a hatvanhoz, mint… Még ma is jobb erőben van nálam.
Csend van. Egészen kellemes a föld szaga. Mintha gyerekkoromban lennék.
Igaza van Lizinek, nekem nem kell más, csak egy ágy, egy asztal, meg szék és a napi betevő falat, más nem érdekel.
Hamarabb meglátni, észrevenni a földet.
Milyen jó ennek a Katának, minden éven van ereje a telkére, meg az a nagy kert mellé. A színek, vagy az illatok, vagy maga az, ahogy növekszik az egész? Mi hajtja? Anyámat mi hajtja a mai napig? Ezeket mind? És engem? Hiszen engem nem arra szánt az anyám, hogy a földet túrjam, és most mégis, ez az egyedüli, ami érdekel. Hol veszett el, ami eddig voltam? És vajon végleg elveszett? Vagy minek volt, ami volt? Hiszen ezzel a kérges, földtől elszíneződött kézzel többet értem volna, ha nem… Mert eddig nem.
Emese berohant a házba, föl a lépcsőn. Majdnem elesett, de megtámaszkodott a magas lépcsőfokon, és lihegve szaladt tovább. Papírsárkány, gondolta, most fúj a szél, kivihetem a papírsárkányt.
Két napja készítették az iskolában; a sárkánynak majomarca volt, barna filctollal gondosan megrajzolt szőrszálakkal és nagy, vigyorgó szájjal. A farka kék meg sárga.
Azóta nem fújt rendes szél; Apa legalábbis azzal vigasztalta, hogy a sárkány azért nem repül, mert nincs, ami vigye. De most föltámadt, és vele együtt Emese reménye is, hogy a majma szárnyra kap.
Fölért az emeletre, a szobájába rohant, aztán megtorpant.
A lihegés, a sárkány színes képe miatt nem figyelt föl rá korábban: sírás halk hangja verődött a házban ide-oda, akár egy bent rekedt rigó.
Kinézett. Az emeleti közlekedőfolyosó másik végében, a sarokban kuporogva anyja ült egy létra mellett, és sírt.
Félelmetes, ha a felnőttek sírnak – azért vannak, hogy a gyerekeket vigasztalják, de ki vigasztalja őket? Érezte, hogy most jönnie kéne valaminek, valakinek, aki tesz róla, hogy Anya abbahagyja a sírást. De nem jött senki, és a hang egyre jobban fájt neki.
Tétován elindult. Máskor, ha anyja tekintetére ereszkedett a szomorú tompaság, tudta, mit tegyen. Ki nem mondott egyezség élt köztük: ő bohóckodott vagy cicásan odabújt, Anya pedig megint mosolygott, még ha csak rövid időre is. Mindketten csak megjátszották, a jókedvet és a megnyugvást egyaránt, de Emese számára a mintha-világ éppolyan valóságos volt, mint az igazi. Neki ennyi is elég volt.
Könnyekkel azonban még nem találkozott, és ez megrémítette. Nem tudta, mit tegyen.
Anya fölnézett rá, ahogy közeledett – ülve alacsonyabb volt, mint ő –, de nem mosolyodott el, csak nézte nagy, nedves szemével. Legszívesebben elrohant volna.
