LAZARE
A Villiers de L’Isle-Adam
Au verbe de Jésus, le cadavre vagit,
Le sépulcre accouchait d’une forme olivâtre
Dont les cils dégrafés versaient des regards d’âtre.
Et la foule, béante, ainsi qu’un bœuf mugit.
— L’aurore courtisait les lys de Béthanie —
Les bras de l’affranchi du manoir sans vantail
Se prirent à tiquer en bras d’épouvantail,
Un grillon fol hantait la mâchoire jaunie.
Lazare s’avança, d’une roideur de fer,
Entre son front hideux fanant les jeunes filles
Et le lent bégaiement des pas à ses chevilles.
Tombé du ciel, on l’eût dit monté de l’enfer.
Les arômes, qu’avec leurs larmes solennelles
Sur sa peau ses deux sœurs avaient voulu verser,
Envahiassant son odorat, faisaient danser
Des rides sur sa face et gicler ses prunelles.
L’aquilon répandu des cèdres de l’Hébal
Sifflait dans ses cheveux droits ainsi que chaumes
Et décrochait les vers dont les têtus monômes
Serpentaient dans les plis poudreux du lin tombal.
Une onde qui passait lui jeta la copie
Du corps qui l’habillait sur la terre autrefois.
Il faillit crouler quand, se trouvant sous ses doigts,
Il eut soudain l’éclair d’une Extase tarie.
Puis il sembla traquer un gibier qui jadis
Devait être sa joie. Il têta sa mémoire,
Mais aucun lait ne vint de la mamelle noire.
Dans ses sables humains sombraient les oasis.
Du clocher de son crâne il supplia les cloches,
Mais vain fut son souhait d’une obole d’airain.
De sa nuque à ses yeux, comme sur un terrain,
Ses longs doigts sarmenteux cognaient tels que des pioches.
La splendeur secouée aux branches du savoir,
Son air d’apothéose et ses tapis d’étoiles,
Les arcanes d’en-haut succès jusques aux moelles,
Qui donc put annuler cela d’un éteignoir?
Trahissant la promesse du jeune évangile
Quel triangle lugubre a sur un tronc maudit
Décollé ton génie, ô Lazare interdit
Sous le réveil mystérieux de ton argile?
Enfin qui t’a précipité du bonheur bleu,
L’esprit encore empli de suprêmes délires,
Loin des Anges cueillant des diamants des lyres
Alentour de la barbe admirable de Dieu?
Un coq scanda son rhume au sortir d’une étable.
Cette flèche de sang creva le songe épais
Du revenant, sinistre en son drap de décès,
Qui sur le bourg fit choir un œil épouvantable.
Adossé contre un mur qui buvait des lézards
Il vit au loin grouiller les sordides spectacles
Des vices, commensaux des humains habitacles,
Cauchemars provocants sous l’astre de leurs fards.
Il vit les dents du faix dans le fruit des épaules,
Les lanières zébrant les torses plébéiens,
Le noir cafard sur les socles pharisiens,
D’écarlates gibets empanachant les geôles.
Il vit des cœurs vidés par les pieuvres du dol,
L’aloès violant la brebis au passage,
L’oiseau de liberté plumé dans une cage,
Le devoir aux égouts traîné par le licol.
Il vit se balancer des moissons de ciguës,
Une ruche géante où s’étageait du fiel,
Des crachats ripostés aux dictames du ciel,
Et sur l’espoir fait nain s’affoler des massues.
Son regard terrassé par les rais du soleil,
S’agriffa sur son être et s’embruma de larmes.
Ses veines, gargouillant, l’inondaient de vacarmes.
Une bague de vers l’enserrait à l’orteil.
Soudain il eut le cri du rêveur qui se pique
A la réalité, farouche il s’ébranla
Le suaire gonflé dans l’espace hurla,
De la bave frangea sa bouche épileptique.
Ramassant des cailloux d’un geste de larron:
«Qui donc m’a réveillé?» rugit-il à la foule
«C’est ce jeune homme, dont la chevelure coule
En flots nazaréens, qui va vers le Cédron»,
Dit un pâtre. A ces mots, Lazare à l’âme douce
Que Marthe et que Marie avaient d’adieux lavé
Fonça, lourd des vengeurs dont il s’était pavé
Dans la sente où coulait la chevelure rousse,
Fit des pas de velours à l’instar des intrus,
A son bras insuffla la rage qui lapide,
Ainsi qu’un chat s’arqua d’une courbe rapide,
Brandilla les cailloux et… reconnut Jésus.
— Le désert s’oubliait dans l’urne des margelles,
La palombe ramait par les ors du matin,
Les coteaux d’Ephraïm bêlaient dans le lointain,
Un paradis montait des fientes de gazelles. —
Alors, incendié de son rôle, couvert
Des yeux du divin Maître, à travers mille lèvres
Chantant gloire, Lazare alla, noble et sans fièvres,
Vers ses sœurs qui riaient près du sépulcre ouvert.
Juin 1885.
(Tablettes)
Lázár
Villiers de L’Isle Adam-nak
Szólott Jézus szava, s fölsírt a hulla már,
olajosszín alak a sírboltnak szülötte,
nyíló pilla alól lángfény tódult előre.
Száját tátva a nép bőgött, mint marhanyáj.
— Liliomot becéz Bethánián a hajnal —
karjával most vakon a zugból szabadult,
mint madárkergető bábu, előre sújt;
állcsontja íme még botor tücsköt marasztal.
Lázár előbbre lép, vasnál is merevebb,
fönt szörnyű homloka, puszta rémkép a lánynak,
lent bokája nyomán dadogó lépte fárad:
pokol küldte fel azt, aki égből esett?
Két nővér sírta rá könnyeit meghatottan,
s illatszerekben is bőven fürdette meg;
már orra mást nem érez, ezer ránc remeg
arcán, s szembogara kevés híján kicsorran.
Ébál cédrusai közül a szél kivág,
s máris a torzs gyanánt meredő hajzaton dúl,
szerteszór férgeket, amelyek csapatostul
masíroztak poros halotti ingen át.
Az elfutó patak híven másolja testét
annak, ki hajdanán létre ruházta fel.
S ő rogyna össze, mert ujjaiból tüzel
gyors villámokkal egy kiszáradt Önfeledtség.
Majd mintha vad nyomán járnának léptei:
hajtja a régi vágy. Emlékből szívna nedvet,
de elapadt teje az éjsötét kebelnek.
Az oázisokat ember-homok fedi.
Fejében a harang, hozzá még könyöröghet,
ércpénzt szeretne, ám vágya be nem telik;
indázó ujjai koponyáját verik
tarkó s homlok között, mint a csákány a földet.
A tudás ágait tündöklés lengi be,
a levegője szent, csillagait kirakta,
fent titkok rejlenek, végső cseppig facsarva:
ki fojthatta bele mindezt a semmibe?
Milyen háromszög az, mely a zsenge Igére
rácáfolt csúfosan, s letépte szellemed
átkos törzsről? Beszélj, Lázár, kit meglepett
a puszta porhüvely rejtelmes ébredése!
S kék boldogságodból ki dobott le, habár
az elragadtatást még tenlelkedben őrzöd,
s messze fönn angyalok lantról szedik a gyöngyöt,
míg köztük ott dereng az isteni szakáll.
Egy istálló előtt kakas fújja rekedten.
Ez a vérlepte nyíl álmán találja el
a gyászból érkezőt, kin még ott a lepel,
s úgy néz, hogy az egész városka beleretten.
Hátát falnak veti, mely gyíkokat iszik,
szeme a bűnökön, melyek amott tenyésznek
rút tömegben, övék minden emberi fészek;
torz álmok, képükön napként festék virít.
Látja, a súly, miként gyümölcsbe, mar a vállba,
s közrendű hátakon a szíj vágott sebet,
óhitű oszlopon álszentség díszeleg,
a tömlöcudvaron rőt bitó a ciráda.
Látja, fortély-polip hatol a szívekig,
az áloévirág kóbor bárányra támad,
kalitban tépkedik szárnyát a vadmadárnak,
az önzetlen erényt csatornába vetik.
Látja, a legelőt a dús bürök benőtte,
roppant kaptár ölén megárad az epe,
égi fűre köpés a föld felelete,
az eltörpült reményt buzogány zúzza össze.
Pillantása a nap fényében elmerül,
s létét markolja csak, a könnytől mit se láthat;
bugyborgó erein a lárma végigárad,
férgek fonnak gyürűt nagylábujja körül.
Mint ki álmaiból riad a külvilágra
hirtelen, úgy kiált: a teste beleráng,
a duzzadt szemfedő jaja a térbe szánt.
Nyálat bocsát alá nyavalyatörte szája.
Kavicsot gyűjtöget, mozgása latroké:
— Ki mert fölkelteni? — így pöröl a tömeggel.
— Az az ifjú, kinek, mint názáreti csermely,
csobog le hajzata, s megy a Kidron felé —
egy pásztor így felelt. Erre Lázár, a jámbor,
kit Márta s Mária búcsúval fürdetett,
felindul, súlya a bosszuló kövezet,
s meghullámzik az út vörhenyeges hajától,
belopnák bárhová bársonyos léptei,
megkövezők dühét szívja magába karja,
és úgy görbíti fel hátát, akár a macska:
kavicsot dobna, és... Jézust megismeri.
— Dereng a sivatag kútkáva-serlegekben,
a hajnal aranyán vadgalamb röpte ring,
béget nagy messziről Efráim dombja mind,
gazellák ganaján örök almafa serken. —
Lázárnak új szerep ad íme már erőt:
az Úr szemébe néz, száz ajakra, ezerre
igézi himnuszát, s csitultan megy, amerre
két nővére nevet megnyílt sírja előtt.
(Tablettes, 1885–1895, vers et prose, Rougerie, 1986)
