klasszikusok

Falusi emlék

Ahogy a hajnal pírkad a láthatáron

csengőt kötök a bárány nyakába

jászlától ballagjon el muzsikaszóval

lehet, hogy meghallod és felébredsz.

Kinek szólna a muzsika, ha nem Néked

aki ilyenkor még alszol mélyen

két kerek vállad mezítelen s a hajad

aranyfonatban ragyog a párnán.

A fák bús lombjai, mint a zsiványok

belesnek már a kék függönyön át

egy őrült légy keringve szálldos feletted

a fényben és édes illatokban.

Álmodsz-e ilyenkor valami különöst

egy kislányról talán, akit szerettem

aki rózsákkal lepett meg egy hajnalon

és csokót kapott értük cserébe.

Aludj csak békén, aludj, ha álmos vagy még

a bíbor varázslatnak már vége

kis bárányom a távoli dombokon jár

s zenéje nem Néked szólt s nem nekem.

***

Városok fekete tavaiban fürdetjük

életünket néha felénk hajolnak a dol-

gok hogy megsimogassanak néha kiál-

tunk néha jégoszlopok alszanak ben-

nünk mozdithatatlanul

egészen kicsi pont vagyok

ó jaj jaj

álmaim gabonaföldjén virágzom egyedül

hangok és vonalak vannak az életben amiket

soha sem fogunk megfejteni

az egyik állandóan vonz a másik állandóan

taszit bennünket

adjátok ide a kezeiteket hitek és emelkedések

áradnak belőlem

halleluja halleluja

a világ mechanikus lendülete az én anyám és

piros ruhás lányom

ma élünk de ki tudja mi lesz velünk holnap

aranytollú madarak sirnak az idegeimben

induljunk el hogy idejében találkozhassunk vele

a mesterlegénnyel

aki boldog szamarán ép most érkezett le a

hegyekből.

***

HALK KIS BALLADA

Meghalt az asszony, aki szép volt s akit versben dicsértem én

mondom bizony, meghalt már szegény.

Mint az árva, búsan és sután

egyre sírdogált. Csak sírdogált s letért a földi utakról

örökre egy ünnep délután.

Az enyém volt ő s engemet, mint rózsát viselt a kebelén

s maga is egy rózsa volt szegény.

Ki érti meg súlyos bánatát?

Virágot szedett a réteken egy nyárvégi nap alkonyán

aztán sírt és megölte magát.

***

A KÖLTŐ ÖNMAGÁVAL FELESEL

Hej, Kassák Lajos, derék Kassák Lajos

de sokan neheztelnek rád, vicsoritják fogaikat és fenik a késüket.

Miért mondod, kedves és bőkezű hazádban nincs semmi

ami előtt érdemes lenne mélyen kalapot emelni

együgyű képpel hajlongni jobbra, balra

a hála és köszönet nevében.

Hej, egyszer majd megtanítanak kesztyűbe dudálni.

Ahelyett, hogy szétnéznél a börzén, közvetítenél, vagy kereskednél

költeményeket firkálsz, meggyalázva az anyagot és formát

mindenki megvet érte a maga kis értelmével

s hiszi, joggal süti le pilláit, ha rólad van szó.

Hívatlan vendég vagy köztünk és sajnos

nem találsz ki az ajtón, amit annyiszor feltártak előtted.

Menj, mondják, nem állhatjuk szúrós tekinteted

kusza, darabos verseid kellenek az ördögnek

nevetéseddel és konok tagadásaiddal

ne sebezz meg bennünket, akik különben is annyira vérzékenyek vagyunk.

- Minek ez a sok szentencia, no lám csak

vagyok, amilyen vagyok, az Atya egyetlen fia

kényelmes és folyton rohanó, konok és engedékeny egyszerre

dologkerülő a munkások közt, törvénybontó a költők előtt

akiknek nehezen viselem el irigységét és szánom őket

hogy olyan öregen jöttek a világra, s fáradtan üldögélnek

üres kaptáraik körül.

- Öreg vagy már te is, méheid feleszik saját mézüket

s ezért haragos a tekinteted és keserű a szádíze.

- Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz

mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban

melyek az én dalaimat dalolják

a virágzó rétek felett s tükröződve

a csobogó patakok ezüstjében.

***

MUNKÁSPORTRÉ

Ezt a fejet nem formálta saját képére az Isten

ezt a fejet a tegnap emléke és a ma kétségei gyötrik

ebben a fejben forradalmak magvai csíráznak

erre a fejre régóta lesben áll a hóhér

ezeket a kezeket a teremtés eszméje vezérli

ezek a kezek balról áldottak és megátkozottak jobbról

ezek a kezek lesújtanak és felemelnek egyszerre

ezek a kezek bilincsek nyomait viselik

ezek a kezek nem kulcsolódnak imára

ezek a kezek undorodnak a vértől

ezek a lábak nem csúsznak el egy narancshéjon

ezek a lábak összekötik nyugatot a kelettel

ezek a lábak agyontapossák a sárkány hét fejét

ezek a lábak eljutnak arra a tájra melyről a fej álmodik

ez a szív zsarnokok fegyvereitől sebzett

ez a szív saját parazsától újjászüli önmagát

ez a szív az én szívem ikertestvére

ez az ember olyan amilyen én vagyok

egyazon ég alatt

egyazon dalt

daloljuk

vetésről

aratásról.

***

Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok

És hösök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába

s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken

és a ménkövert mezökön szerte, szerte az egész világban.

A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák...

De mi már távol vagyunk mindent?l. Ültünk a sötét bérkaszárnyák alján:

szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.

Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.

Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss er?,

s holnap már áldomást tartunk az új falakon.

Holnap azbesztb?l, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra

s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!

Hatalmas felh?karcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.

Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zeng? acélból

s a döglött sínekre üvölt?, tüzes lokomotívumokat lökünk,

hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.

Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk

és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld

s örüljenek az új költ?k, akik az id?k új arcát éneklik el?ttünk:

Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

***

Szeptemberi sugarak

Duruzsolj őszi táj, beszélj hozzám szelíden

mintha az anyák és szeretők nyelvén szólnál

pirosra érett almákról, zörgő diókról

a betakarított gyöngyszemű gabonáról

és jaj, a madarakról se feledkezzél meg

akik már fáznak szegények s csak emlékeik

hintaján libegnek ide-oda a szélben.

Ó, micsoda szelek s micsoda illatokat

hurcolnak magukkal a zord városok felé,

hol a munka embere kitárja eléjük

kormos zubbonyát és két mezítelen karját

magasba emeli, áldva e szép hónapot

miközben az új gabonából sült kenyérre

és a kipréselt szöllő szűz levére gondol.

***

Az igaz költõkhöz

Ki bízta ránk a nagy munkát, a rend gyarapítását és a szabadság hirdetését

ne kérdezzük kicsinyes töprengéssel, de szorgalmasan végezzük

a dolgunk és úgy, mintha csakugyan mesterei lennénk az alkotásnak

mintha egy palota felépítéséhez kezdenénk a semmibõl

s mutassuk meg a tömör, kemény falak máris emelkednek a magasságok felé

holnap tetõ alá kerülnek s az egész ott áll majd

a tér közepén rendületlenül.

Vállaljuk, ami kiosztatott számunkra

túl a szakma pénzügyein s a tudósok szemérmes magányán is túl.

E pillanatban szót sem érdemelnek a bajok, amiket elszenvedtünk,

s a gondokat is feledjük, amik soványra vésték

sápadtra sorvasztották arcunk színét.

Kövessük azt, aki elõbbre lép, fényesre élesíti eszközeit

a hit lángját gyújtja fel ott, ahol mások csüggedten már aludni készülnek.

Mit számít, hogy némelyek mániákusoknak neveznek bennünket

hogy ajkunk elõtt elhúzzák a mézesmadzagot s végül

bontani kezdik állványainkat.

A lélek mély forrásai táplálnak minket

soha nem volt fontosabb az okos szó és a helyénvaló cselekedet

soha nem álltunk tömörebben egymás mellett, reménydús bajtársak

soha még harc igazságosabb a miénknél

soha mértéktartóbb, soha vértõl mocsoktalanabb

de a gonoszság sem volt soha szívósabb, ravaszul számítóbb

mint éppen most.

Nem jósolunk rózsaszín jövendõt s nem nyújtjuk át az igéretek csokrát.

Üres szavakkal nem léphetünk a boldogtalan szegények elé

és nem ruházhatjuk fel az utcára került árvákat

kinek a jószándékával olajozzuk meg gépeinket

kit emeljünk fel védõszentül, ha árvíz fenyegeti a falut?

Minden elmozdult a helyérõl s most mindennek új alapot kell vetnünk.

Aki derekasan harcol, csak az remélheti a gyõzelmet

mellé állnak a szegények és kitagadottak, néki adják szívük bizalmát

figyelik pillantását s felõle álmodnak álmaikban.

Ilyen a mi sorsunk, költõk - örökké nyughatatlan népség

fegyvertelen bajnokai az építésnek.

***

A szerelem vonzásában

A pallóra lépek hogy elérjem a hajót.

Viharzón sodródik alattam a víz

és megugatja árnyékom.

Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam

és szemétre vetették.

Pénzem jobb ruháim õrangyalom is odaveszett.

Elindulok hát pucéran

üres zsebekkel

lesoványodott testtel.

De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád.

Bizonyára este lesz akkor

s te ott állsz elõttem

a csillagok fényében.

***