essze

Az utolsó szó jogán...

2007. Július 4.

Nagy, súlyos testű madarak repültek

a házzal szemben – úgy bizony! –

galambok mind! Szépen kifényesültek,

s megültek egy-egy oszlopon.

Párosával a térbe téresülten

Szerelmes egyek –, mind de mind rokon.

A társulat szép ívvel égre hussan

s egy másikkal, miként az angyalok

már földet ér – de nincs a mozdulatban

semmi éteri – túl begyes-nagyok

S nem rezzentik meg a fülemnek kedves

sajátos-édes moldvai dalok

sem székelyek a moldvai léget,

csak szállnak erre-arra gáztól nedves

és hasas, fakó, interkontinentális

semleges, nagy „globális” fellegek.

Csomókba rántja a fenti érdek (látod?)

és húznak el, egy gombnyomásra máris

akár a mesterséges csillagok.

Hol van az Ég, és hol a te világod

álmodni képes, régi emberem?

Vátesz, öreg, szekercék forgatója.

Ábel, csibész, jöjj és maradj velem!

Szűk a világ ma nélküled nekem!

***

Edit utolsó műve.

Edit…

1929. október elsején született Budapesten (Angyalföldön), és 2007. július 15-én halt meg Újpesten.

Horváth-Hoitsy Edittel majd tíz éve ismerkedtem meg egy irodalmi rendezvényen, pontosabban Mózes című versére figyeltem fel, amit ott személyesen olvasott fel. A vers velem „jött”, íróját vártam és kerestem; több alkalommal volt módom hallgatni, amint kifejezően, érthetően olvassa fel verseit. Lassan, kölcsönösen tiszteletben tartva a másik köreit, az ismeretség barátsággá érett.

Tehetséges, sokoldalú alkotó volt, novellákat írt, regényt, verseket, sőt még színdarabot is. Számos antológia, folyóirat szerkesztője, korrektora, lektora volt, fáradtságot nem ismerve dolgozott, hogy a vállalt munkát a lehető legjobban teljesítse. Legutóbbi nagylélegzetű munkája a néhány hónapja megjelent Kristály című folyóirat nyomdai előkészítésében való részvétel volt.

Az elmúlt egy évben az AKIOSZ (ALKOTÓ KÉPZŐMŰVÉSZEK ÉS ÍRÓK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE) rendezvényein a színjátszásról, a színházról tartott előadás-sorozatot, a kezdetektől haladva a mai színház felé, s ezeket az előadásokat saját maga által készített papír makettekkel igyekezett szemléltetni.

Számos versformát kipróbált, mindben a lehető legragyogóbbra csiszolta a formát, egyaránt írt rímest, időmértékeset, ütemhangsúlyosat — és persze szonettet (is).

Megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet.

Kötetei jelentek meg, a legutóbbi 2003-ban, Hallgass Anakreónra címmel. Ennek előszavában Nick Ferenc, a Kultúra Lovagrend alapítója így ír: „Korunk egyre embertelenebb világában a most megjelent versek az igazi emberi értékekre hívják fel a figyelmet”. Baranyi Ferenc meg így: „Mert amúgy rengeteget tudok Horváth-Hoitsy Editről.” „… Versei segítik az olvasót embernek megmaradni.” „Oly ritka manapság a szép vers, amelyik elgyönyörködtet is, nem csupán elgondolkodtat vagy felkavar”. Ugyanitt maga a költőnő írja önmagáról: „ — már bevallhatom: nem érzem jól magam abban a korban, amelyben megszülettem,…” „Anakreón nekem nem csupán időszámításunk előtt cc. hatszáz éve élt görög költő, hanem szimbólum is — főként az — a maga egészséges életfilozófiájával, bölcs derűjével.”

Sokan fordultak hozzá tanácsért, kritikáért. Szigorú kritikus volt.

Több délutánt átbeszélgettünk. Meglepő, hogy a számottevő korkülönbség ellenére, rengeteg dologban hasonlóan gondolkodtunk; sok olyan megélt élethelyzetünk volt, ami szinte tükörképe volt a másikénak. Mögötte ott volt a személyes történet és a történelem nagy eseményei, aminek szeleteit csak az érti meg igazán, aki abban a korban élt. A megélt idő, az öregedés, a betegségek (teherként megjelenő velejáróikkal együtt is) színezték a gondolatvilágát. Valamin mindig dolgozott, valami új mindig született a tolla alatt.

Legutolsó személyes találkozásunkkor olvashattam utolsó versét, amelyet jellegzetes, szépen rajzolt betűivel írt előző nap.

Vajon áldás, vagy átok, ha megérezzük, hogy el kell menni? Edit megérezte. Hívta, vonzotta a másik világ, azon kevesek közé tartozott, akik készülnek rá, hogy lejár a földi óra, amint maga is írta kötetének első oldalain a világról: „… megszülettem, s … távozni fogok, ha lejár az órám."

2007. július 15-én, vasárnap délután három órakor Horváth-Hoitsy Edit órája lejárt.

Hajtsuk meg fejünket előtte.

Budapest, 2007. július 16.

Fetykó Judit

Fetykó Judit:

Egyoldalú telefonbeszélgetés

— Hogy hogy vagyok? Haldoklok csendesen…

Szemem előtt hol sárga villódzás

Hol fokozódó homály jön velem.

— …………………………………….

— Tudom, tudom… … de ez valami más!

Oly ismerős és mégis idegen,

különös, hogy nincs benne rémítő,

csupán nyugalom… semmi félelem.

Gyönyörködtet is, s vonz ez az erő,

vonz, beszippant, én meg csak engedem…

— ……………………….

— Hiszen mit is akarhatnék még itt?

— ……………………………..

— Igen. Igaz! Írhatnék még sokat…

verseket, meg… Ugyan! Kinek számít?

Néhányotokhoz köt csak gondolat…

— …………………………….

— Ne gyere! Gondolj rám, aki voltam!

Ne akard látni ezt a vén testet!

— ………………………….

— Légy önző! Ha most vigasztalódtam

tőle, s az árny a fény még elenged…

— …………………………….

... Ó! Már ebben a testi valómban

idegenként élek minden percet.

Ütemet vesztve ráng ez a vén hús,

e valamikori testi szívem,

s az a másik oldal egyre csak húz,

gyönyörködtet is, s érzem határát,

s nem bírom vinni már tovább magam,

e vén lélek engedetlen vázát…

— …………………….

— Visszarángatnál? Tudom magányát,

s félek, mi lesz vele, ha nem leszek…

… minden csak neki terheli vállát,

itt nincs férfi, csak szertelen gyerek…

— …………………….

— Látom, önző vagy. S ez most jól esik.

Meg az, hogy hazug szóval nem ígérsz

jobbulást… … Akarom. Hátha segít,

mint annyiszor… de tudd: csak kín e lét!…

— …………………………..

— Tudom. Tudom… Most ez valami más….

… oly ismerős és mégis idegen,

… csak bíztass, hogy írjam majd meg… S meglásd!

… de vonz, beszippant… én meg engedem…

***

2007. Július 7.